Farkas Iván, az MKP gazdaságpolitikai alelnöke a minap ismét félreverte a harangokat az Ipoly-hidak ügyében. Viharfelhők közeledtét jósolta meg. Félő, hogy az ügy elég későn jutott eszébe, holott ő megyei képviselő is. Egészen mostanáig ugyanis az MKP tizenhárom tagú megyei frakciója alig hallatta hangját ebben az ügyben a megyei közgyűlésben.
Az Ipolydamásd - Helemba és Vámosmikola – Ipolypásztó közötti hidakról szóló államközi szerződés aláírásáig, 2012. február 27-ig semmi sem történt megyei szinten, sőt mi több, február és december között csak halkan ismételgették, hogy miért nem lehet a hidakat megépíteni. Az MKP állandóan azt hangoztatta, hogy a hibát Nyitra megye követi el. A történtek megértéséhez rövid visszapillantást teszek.

2012. február 27-én Pozsonyban aláírtuk az Ipolydamásdot Helembával (Chľaba), valamint Vámosmikolát  Ipolypásztóval  (Pastovce) összekötő híd megépítését támogató egyezményt. A dokumentumot Ján Figeľ, akkori szlovák közlekedésügyi miniszter és Völner Pál, magyar infrastruktúra fejlesztési államtitkár látta el kézjegyével. A projektre még 2007-ben nyerte el Nyitra megye és a Magyar Nemzeti Infrastruktúrafejlesztő Zrt. – beruházókként - a 10 millió eurós EU-s támogatást. Az akkori költségvetés szerint a két híd egyenként 5,1 millió euróba került volna. Ezután megkezdődött a hidak tervezése és a többi szükséges eljárás. Való igaz: a 2010-es árvíz és a jövőben is sajnos előforduló hasonló eset szükségessé tette a hidak magasságának megemelését, hogy azok meghaladják a további árvizek mindenkori szintjét. Ekkor kezdődött a probléma a hidakkal, mert az idő haladt, semmilyen előrelépés sem történt, s emiatt mindkét fél a másikat hibáztatja. Egy dolog azonban tény, hogy mihelyt úgy látta a tervező, hogy a két hídra a megítélt támogatás nem elegendő, tervezett egy új hidat Ipolydamásd és Helemba között, amelynek az árát 11,7 millió euróra becsülte. Ezután, pontosan  2012. november 20-án felkerestem Milan Belicát, s megkérdeztem tőle, vajon mi az akadálya annak, hogy a hidakat elkezdjék építeni. Az elnök úr akkor úgy vélekedett, hogy ha egy hidat ilyen áron építenek meg, akkor elképzelhető, hogy az Európai Unió nem fogja kifizetni a megítélt összeget, és ez a híd a bekötőutakkal együtt nem készül el a megszabott 2015-ös határidőig. Ez annyit jelenthetne, hogy nem az előre betervezett 5%-os önrészt kellett volna a megyének kifizetnie, hanem a híd teljes rá eső részét. Erre pedig a megye költségvetésében nincs pénz. Ezért kérte a magyar felet, hogy az előkészítendő partneri megállapodásban vállaljanak bizonyos garanciákat a híd finanszírozására arra az esetre, ha az unió nem folyósítaná a megítélt támogatást. Ez a szerződés sajnos, a mai napig nem került aláírásra.

Farkas Iván arra hivatkozik írásában, hogy Milan Belica megyefőnök nem volt jól informálva az Ipoly-hidakkal kapcsolatos tervezési folyamatokról és a szerződések előkészítéséről. Ebben az esetben ismét fel kell tennem a kérdést: az MKP megyei képviselői – különös tekintettel a magyar kormányhoz fűződő jó kapcsolataikra -- , miért nem vállalták a közvetítői szerepet a két fél között? Miért nem folytatták Molnár Katalin és társainak küzdelemét, akik minden akadályozó tényező és időbeli csúszás ellenére szívósan keresték a megvalósítás lehetőségét?

Farkas Iván idei, május 13-i blogbejegyzésében viszont azt olvashatjuk, hogy már akkor kezdtek bele az aláírásgyűjtésbe, amikor nyilvánvaló volt, hogy a hidak ebben a finanszírozási időszakban európai pénzből nem fognak megépülni. Farkas Iván azt javasolja: „Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy egyetlen ésszerű megoldás kínálkozik: a magyarországi oldalhoz hasonlóan a szlovákiai oldalon is államigazgatási intézmény legyen a társberuházó!” Itt van a kutya elásva: az MKP önmagát menti, amikor jó példával szolgálhatna a számukra a Besztercebányai megyében megvalósult Ipoly-hidak, ahol a megye és az Ipoly Hidak Polgári Társulás bebizonyította, ha van akarat és utánajárás, akkor a hidak megépülhetnek. Gondoljunk csak  a Katalin-hídra Pöstyénpuszta és Petőpuszta között, amely a társulás elhunyt elnökének, Molnár Katalinnak a nevét kapta.

Miért kellett megvárni azt, amíg Szijjártó Péter Szlovákiába érkezik, aki ezt az ügyet már nem tudja orvosolni? Ezt megelőzően többször látogattak Szlovákiába magas rangú magyar politikusok, akik rendszeresen gyakori vendégek az MKP székházában, ahogy az MKP politikusai is gyakori vendégek a magyar kormánynál és a Fidesz székházában, mégsem tudták ezt személyes tárgyalásaikon megbeszélni és az ügyeket úgy irányítani, hogy a projekt megvalósulhasson. A továbbiakban én már nem szeretnék a nem megvalósult projektről nyilatkozni. Úgy látom – és a legutóbbi látogatásomon is ezt tapasztaltam – az emberek arra várnak, hogy végre történjen valami ebben az ügyben, és ne egy „fapallón” és más veszélyes alkalmatosságon kelljen átjárniuk egymáshoz a két ország lakóinak.

A Híd választási programjának egyik célkitűzése a középiskolák és szakirányaik hozzáigazítása a piaci igényekhez, mégpedig úgy, hogy javuljon a középiskolákból kikerülő diákok érvényesülése a munkaerőpiacon. Mindannyiunk érdeke, hogy az oktatásügyi rendszer működjön és ne a Munkahivatalok számára termeljen ügyfeleket. Az oktatásügy feladata, hogy felkészült szakembereket bocsásson ki a gyakorlati életbe.

Ezzel a célkitűzéssel összefüggésben tavaly a Szlovák Oktatásügyi Minisztérium néhány törvényjavaslatánál felhívtam a figyelmet bizonyos változások bevezetésének szükségességére a kisebbség nyelvén oktató szakközépiskolák és szaktanintézetek esetében. Rámutattam arra is, hogy szükség van az iskolaigazgatók jogköreinek kiszélesítésére a kerettantervek figyelembe vétele mellett, ugyanakkor véleményem szerint kötelezően oktatni kellene egy második idegen nyelvet a szakközépiskolákban és kiemelten a kisebbségi tanítási nyelvű szakközépiskolákban. Elengedhetetlennek tartom, hogy az iskola igényeihez legyen igazítható a két idegen nyelv oktatásának óraszáma a nemzetiségi szakközépiskolákban és a 2. idegen nyelv bevezetéséről szóló döntést az igazgató hatáskörébe kellene sorolni.

Az a célunk, hogy a nemzetiségi nyelven oktató intézményekben a szlovákot idegen nyelvként tanítsák. Ha sikerül egy ilyen modellt elfogadtatni és a nemzetiségi nyelven (például magyarul) oktató iskolákban a szlovák nyelvet idegen nyelvként fogják tanulni a diákok, a második idegen nyelvnek (az angolnak, illetve németnek) meglesz a maga létjogosultsága, de erről véleményem szerint döntsön az iskolaigazgató.

 Az említett okokból üdvözlöm az oktatásügyi minisztérium kezdeményezését, amely az oktatott idegen nyelvek számának csökkentésére irányul a szakközépiskolákban. Az a véleményem, hogy az idegennyelv-oktatás jelenlegi gyakorlata fölöslegesen megterheli a diákokat, és minden bizonnyal hatással van a szakoktatás színvonalára is. A szakközépiskolák elsőrendű feladata a diákok szakmai kompetenciáinak kialakítása.

MK: Pán poslanec, Váš stranícky šéf Béla Bugár sa pred istým časom vyjadroval aj k otázke Benešových dekrétov. Aký je Váš postoj k tejto téme?

Je to jedným z neuralgických bodov v slovensko-maďarských vzťahoch. Zbytočne ich to komplikuje. Vzhľadom na to, že mnohí si nikdy nedali tú námahu, aby sa s ich obsahom podrobnejšie oboznámili, je pomerne jednoduché túto tému politicky zneužívať.  Viete ako to je. Tam kde chýbajú spoľahlivé a objektívne informácie, šíria sa  ďaleko ľahšie rôzne účelové dezinpretácie aj vyložené klamstvá. Ich rozširovanie  pracuje s tzv. mentálnymi skratkami, ktoré využívajú nekorektné zjednodušenia a konštruujú na ich základe rôzne konšpiračné teórie. Výnimkou v tomto prípade nie je ani úmyselné vyvolávanie pocitu ohrozenia. Ideálna pôda pre extrémistov a nacionalistov.

MK: Tie názory na tzv. Benešove dekréty sa vo všeobecnosti pohybujú niekde medzi neodôvodneným  zľahčovaním, kedy sa spravidla argumentuje tým,  že už je to príliš stará história a hysterickým zveličovaním, v rámci ktorého sa slušné a korektné vysporiadanie sa s týmto problémovým dedičstvom povojnovej éry  sabotuje zaujatím nezmieriteľných, nacionalisticko-fundamentalistických pozící. Ako to vidíte Vy pán poslanec?

AE: Pri komentovaní Benešových dekrétov som žiaľ vo veľmi zlej pozícii, v ktorej sa necítim práve komfortne.  Vzhľadom na to, že mám maďarskú národnosť je tu vždy riziko, že moje vyjadrenia budú hodnotené ako tendenčné a zaujaté. Za dôležité však považujem, že to myslím dobre.

Čo sa týka argumentu, že je to príliš staré, tak ten je kompletne zlý. Pokiaľ niekto vyvedie nejaké darebáctvo, tým darebáctvom to zostane bez ohľadu na to, či odvtedy prešlo 30, 70 alebo 300 rokov.

Beriem, že k tomu došlo v atmosfére povojnovej hystérie. Vojna si vyžiadla obrovské ľudské obete a spôsobila obrovské materiálne škody. Napriek spoločnému utrpeniu však ani vtedy nebol dôvod suspendovať  elementárne pravidlá ľudskosti.

Masové vysídľovanie a ekonomická genocída povojnový československý režim deklasovali na úroveň toho, čoho svedkami sme boli v sovietskom Rusku za Stalinovej éry, kedy sa násilne za obrovských obetí presídľovali celé národy a bezohľadne konfiškoval majetok skutočných alebo domnelých odporcov režimu. V kultúrnom a civilizovanom svete, tak ako ho poznáme dnes by boli tieto počiny prezidenta Beneša hodnotené ako zločiny proti ľudskosti. 

MK: Zarezonoval tu rozmer slušného a korektného vysporiadania sa s týmto problémom. Ako si ho predstavujete?

AE: Niečo v tomto smere naznačil už Béla Bugár. Ja by som ho doplnil snáď len v tom, že som tiež toho názoru, že aj tento problém sa dá celkom elegantne riešiť. Zodpovedné a civilizované riešenie, spočíva v schopnosti sebareflexie a triezveho posudzovania oboma zainteresovanými stranami vznášaných nárokov. Tým elegantným riešením, o ktorom hovorím by bolo priznanie si omylu a úprimné vyjadrenie ľútosti. Nechcem to nijako zľahčovať, ale faktom je, že aj takéto veci sa vo vzťahoch medzi štátmi stávajú. Každopádne je veľkosťou civilizovaných národov schopnosť rozpoznať, kedy sa patrí povedať prepáč, mýlil som sa.

MK: To znie dobre. Napriek tomu tie pocity krivdy budú asi vzájomné. Slováci ako historickú krivdu môžu rovnako vnímať to, že sa v minulosti stali obeťou maďarizácie.

AE: To je pravda. Úplne súhlasím. Ako občana Slovenska maďarskej národnosti ma táto vec úprimne mrzí. Tiež je to jeden z historických omylov, za ktorý by sa patrilo ospravedlniť. Slováci, ktorý takéto gesto zo strany Maďarov očakávajú, očakávajú ho podľa mňa úplne oprávnene. Ako som naznačil, elegantným riešením by bolo súčasné prijatie spoločnej deklarácie slovenského aj maďarského parlamentu, ktoré by odsúdilo chyby minulosti. Myslím, že toto by bolo slušné riešenie. Neuzavrelo by to síce definitívne otázku majetkových nárokov, ale z politického hľadiska by to myslím problém konečne kultivovane riešilo.

MK: Ďakujem za rozhovor.

Az utóbbi hetekben több elemzés és vélemény is napvilágot látott a sajtóban az Ipoly-hidak ügyében. Különösen az keltette fel a közvélemény figyelmét, hogy a legutóbbi projekt ebben az uniós tervezési időszakban már nem valósulhat meg. Sok minden elhangzott és olvasható is volt azzal kapcsolatban, hogy ki és milyen módon segítette elő a hidak megépítését, illetve előkészítését.  Mivel volt közlekedési államtitkárként jómagam is érintett vagyok az ügyben, szükségesnek tartom, hogy elmondjam a hidak újjáépítésének történetét és a legutóbbi projekt meghiúsulásának valódi okát.

Farkas Iván, az MKP gazdaságpolitikai alelnöke egyik írásában néhány napja megvádolta Bugár Bélát azzal, hogy megpróbálja kisajátítani az Ipoly-hidak ügyét. Csakhogy a vádaskodó megfeledkezett arról, hogy éppen Bugár Béla volt az, aki még az MKP elnökeként és a szlovák parlament egyik alelnökeként Szili Katalinnal, az Országgyűlés akkori elnökével együtt letette az első híd alapkövét, ami nemcsak jelképes tett volt, hanem annak igazolása is, hogy mindketten sokat tettek az Ipoly menti határvidék infrastrukturális fejlesztése, a családi, rokoni és baráti látogatások megkönnyítése érdekében. Farkas téved vagy csúsztat akkor is, amikor azt állítja, hogy  Bugár Béla – ugyancsak a pozsonyi parlament alelnökeként -  2012. február 24-én az átadási ünnepségen a protokoll miatt nem szólalhatott fel. Valójában ő nem akarta, hogy az újjáépített  híd átadása a választási kampány részévé váljon. Ezért az ő javaslatára csak Besztercebánya megye elnöke és Völner Pál a magyar kormány államtitkára állt fel a tribünre. Az Ipolyon eddig két hidat adtak át 2011-ben. Az, hogy legalább ennyi megvalósult a hosszabb távú tervekből, elsősorban a már elhunyt Molnár Katalinnak, Besztercebánya megye volt képviselőjének és az Ipoly Hidak Társulásnak köszönhető. Vezetőjük és tagjaik fáradtságot nem kímélve, töretlen hittel dolgoztak azért, hogy elsősorban a folyó mentén élő lakosság évtizedes óhaja végre valóra váljon. Nem azt keresték, hogyan mit, miként nem lehet megoldani, hanem a szűkös anyagiak és lehetőségek ellenére tették, amit tenniük kellett.  E kiemelkedő munka morális elismeréseként –a mi kezdeményezésünkre – a két kormány illetékesei (Érsek – Völner) aláírták azt a szándéknyilatkozatot, amely alapján az új híd az ő emlékezetére a Katalin nevet kapja (Pösténypuszta – Petőpuszta).

2012. február 27-én Pozsonyban aláírtuk Ipolydamásdot Helembával (Chľaba), valamint Vámosmikolát  Ipolypásztóval  (Pástovce) összekötő híd megépítését támogató egyezményt. A dokumentumot Ján Figeľ, akkori szlovák közlekedésügyi miniszter és Völner Pál, magyar infrastruktúra fejlesztési államtitkár látta el kézjegyével. A projektre még 2007-ben nyerte el Nyitra megye és a Magyar Nemzeti Infrastruktúrafejlesztő Zrt. – beruházókként -a 10 millió eurós EU-s támogatást. Az akkori költségvetés szerint a két híd egyenként 5,1 millió euróba került volna. Ezután megkezdődött a hidak tervezése és a többi szükséges eljárás. Való igaz: a 2010-es árvíz és a jövőben is sajnos előforduló hasonló eset szükségessé tette a hidak magasságának megemelését, hogy azok meghaladják a további árvizek mindenkori szintjét. Ekkor kezdődött a probléma a hidakkal, mert az idő haladt, semmilyen előrelépés sem történt, s emiatt mindkét fél a másikat hibáztatja. Egy dolog azonban tény, hogy mihelyt úgy látta a tervező, hogy a két hídra a megítélt támogatás nem elegendő, tervezett egy új hidat Ipolydamásd és Helemba között, amelynek az árát 11,7 millió euróra becsülte. Amikor ezek az információk napvilágra kerültek, 2012. november 20-án felkerestem Milan Belicát, Nyitra megye elnökét, vajon igazak-e azok a híresztelések, amelyek szerint ők akadályozzák a projekt megvalósulását. Az elnök úr akkor úgy vélekedett, hogy ha egy hidat ilyen áron építenek meg, akkor elképzelhető, hogy az Európai Unió nem fogja kifizetni a megítélt összeget, és ez a híd a bekötőutakkal együtt nem készül el a megszabott 2015-ös határidőig. Ez annyit jelentett volna, hogy nem az előre betervezett 5%-os önrészt kellett volna a megyének kifizetnie, hanem a híd teljes rá eső részét. Erre pedig a megye költségvetésében nincs pénz. Ezért kérte a magyar felet, hogy az előkészítendő partneri megállapodásban vállaljanak bizonyos garanciákat a híd finanszírozására arra az esetre, ha az unió nem folyósítaná a megítélt támogatást. Ez a szerződés sajnos, a mai napig nem került aláírásra.

Farkas Iván arra hivatkozik írásában, hogy Milan Belica megyefőnök nem volt jól informálva az Ipoly-hidakkal kapcsolatos tervezési folyamatokról és a szerződések előkészítéséről. Ebben az esetben fel kell tennem a kérdést: az MKP megyei képviselői – különös tekintettel a magyar kormányhoz fűződő jó kapcsolataikra -- , miért nem vállalták a közvetítői szerepet a két fél között? Miért nem folytatták Molnár Katalin és társainak küzdelemét, akik minden akadályozó tényező és időbeli csúszás ellenére szívósan keresték a megvalósítás lehetőségét?

Összegezve az egész történetet, engem egy dolog szomorít. Mégpedig az, hogy abban a régióban, ahol a munkanélküliség, a megélhetés napi gondot okoz az embereknek, a két fél rossz hozzáállása következtében a hidak nem épülnek meg és ennek az emberek isszák meg a levét. Hozzátenném, hogy kormányzati részről mindent megtettünk és megtettek azért, hogy a hidak megépüljenek. Mi több: Róbert Fico és Orbán Viktor, a két szomszédos ország kormányfői mindkét személyes találkozásuk alkalmával prioritásként kezelték az Ipoly-hidak ügyét. Tudni kell azonban, hogy a megvalósítás a megye és az Infrastruktúrafejlesztő Zrt. együttműködésén múlt és múlik a jövőben is. Ezek után kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz a sorsa annak a 10 millió eurós támogatásnak, amely a határon átnyúló programok finanszírozására ítéltek meg Brüsszelben. Vajon az MKP 11 megyei képviselője mennyire viseli szívén a hidak megépítését?  További kérdés, vajon milyen sorsra jut a komáromi híd, amely szintén azok közé a projektek közé tartozik, amelyeket a két államfő kiemelt beruházásként említett. Mert sajnos, a közös tárgyalások időrendjében és a szokásos ütemtervben legalább is már fél éves csúszást tapasztalok.

Summa summárum: helyénvaló lenne, ha a felvidéki magyarság képviselői azt keresnék, miként tudnak közösen cselekedni azért, hogy a szlovákiai magyar polgároknak könnyebb legyen az élete. S nem  abban merülne ki egyesek tevékenysége, hogy másokra mutogatnak és újabb viszálykodást szítanak.

Róbert Fico kormányfő, a Smer elnöke úgy nyilatkozott a kormányülés után, hogy az ellenzék és a szlovák közvélemény egy részének ténykedése a főügyészi poszt betöltése kapcsán már nem csak egyszerű bohózat, hanem egyenesen az államiság elleni támadás.
 
Véleményem szerint a kormányfő ezen kijelentése messze túllépte az elfogadható határt. Rágalmazásnak és az államiság elleni támadásnak nevezni egy megválasztott képviselő, jelen esetben a köztársasági elnök elleni (jogos) kritikát nem más, mint a Szlovák Köztársaság Alkotmánya által biztosított szabad véleménynyilvánítás megkérdőjelezése és nyílt támadás a plurális demokrácia elvei ellen. Az ugyanis biztosítja a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, még ha az eltér is a hivatalostól vagy éppen kisebbségi is - függetlenül attól, kit vagy mit érint. Róbert Fico veszélyes precedenst teremt, melynek alapja, hogy a közjogi méltóságokat nem lehet kritizálni és a kormányétól eltérő vélemény nemkívánatos.
 
Ezúton arra szólítom fel a kormányfőt, hogy ne akarja feléleszteni a nemzeti front és az egykori állampárt totalitárus praktikáit. Az ún. „gulyásszocializmus” reinkarnációja a jelen helyzetben sem Szlovákiának, sem Szlovákia lakosainak nem kedvez.
 
Az alapjaiban beteg gulyásszocializmus lényege az volt, hogy egy bizonyos szintű anyagi biztonságért (szociális biztonság) cserébe az előző rendszer elöljárói azt várták el, sőt egyenesen arra kényszerítették a polgárokat, hogy azok ne avatkozzanak bele a politikába és ne kritizálják nyíltan a rendszert.
 
Mivel Róbert Fico a volt kommunista elöljárókkal ellentétben nem kínál semmiféle szociális biztonságot Szlovákia polgárai részére – legfeljebb annak illúzióját, így legkisebb joga sincs azt követelni tőlük, hogy figyelmen kívül hagyják azt, ami ma az országban történik, hogy ne avatkozzanak bele a politikába és ne bírálják a jelenlegi rendszert és annak képviselőit.

Reinkarnáciu gulášového socializmu Slovensko nepotrebuje

Premiér a predseda vládnej strany Smer - SD Róbert Fico po rokovaní vlády vyhlásil, že aktivity opozície a časti slovenskej verejnosti v súvislosti s obsadzovaním postu generálneho prokurátora už nie sú iba obyčajnou fraškou, ale sú útokom na štátnosť.

Domnievam sa, že tento výrok  šéfa kabinetu už presiahol akceptovateľnú hranicu. Označiť kritiku (a to oprávnenú) voleného predstaviteľa akým je o. i. aj prezident SR za hanobenie a útok na štátnosť, je spochybnením Ústavou SR garantovaného práva na slobodu prejavu a priamym útokom na princípy pluralitnej demokracie. Tá totiž uznáva právo na názor aj keď je odlišný či menšinový, a to bez ohľadu na to, čoho alebo koho sa týka. Róbert Fico sa týmto spôsobom pokúsil etablovať pomerne nebezpečný precedens, podstatou ktorého je, že ústavní funkcionári sa nekritizujú a odlišné názory, odporujúce postojom vládnych predstaviteľov, sú prinajmenšom nežiaduce.

Apelujem týmto na predsedu vlády a súčasne predsedu strany Smer - SD Róberta Fica, aby na Slovensku neoživoval praktiky Národného frontu a totalitné maniere bývalej štátostrany. Reinkarnácia tzv. „gulášového socializmu“ je  totiž v tejto situácii naozaj to posledné, čo Slovensko a jeho občania potrebujú.

Podstatou, v princípe chorého konceptu tzv. gulášového socializmu bolo, že výmenou za garantovanie určitého stupňa materiálneho blahobytu - sociálnych istôt, predáci minulého režimu od občanov očakávali, ba priam tvrdo vynucovali, že títo sa do politiky nebudú miešať a tento režim nebudú otvorene kritizovať.

Nakoľko Róbert Fico občanom Slovenska, na rozdiel od bývalých komunistických predákov, neponúka žiadne sociálne istoty, ale iba ich ilúziu, tak žiadať od nich, aby súčasnú situáciu ignorovali, nemiešali sa do politických záležitostí, prehliadali kauzy a zdržiavali sa kritiky súčasného režimu a jeho predstaviteľov, rozhodne  právo nemá.